Szászék Finnóban

Múlthét csütörtökön-pénteken Poriban voltunk a jazzfesztiválon.

Ez volt a 43. Azt nem tudom, hogy mióta világhíres, de Apának már ifjonti korában az volt az álma, hogy egyszer ide eljut. És sikerült. Igaz, az egész családnak ki kellett költöznie miatta egy évre Finnoba.

Csütörtökön délelőtt indultunk, délután 3-kor kezdődtek a koncertek.

Útközben megálltunk a szállásnál, felvenni a kulcsot. A fesztivál ideje alatt Poritól 35 km-s körzetben, minden szálláshelyet ki lehet adni. Mi is későn álltunk neki keresgélni, elég furcsa is lett a szállásunk. Egy útmenti kávézó tulajdonosa adta ki a házában az egyik szobát. Biztos már kirepültek a gyerekek. De ahhoz képest a házban írtó nagy kupi volt. Végül is amennyi időt mi ott töltöttünk, bőven jó volt. Egy kicsi szobában kaptunk egy tiszta ágyat.

Poriban van egy Kirjurinluoto Arena, ahol vannak a nagy koncertek, minden nap 3-tól 9-ig, utána 9-től különböző klubbokban, kerthelységekben folytatódik a koncertek özöne.
Az egyik folyóparti utca is le van zárva, ott is éttermek, árusok találhatók, a fesztiválnak megfelelő hangulatban.

Csütörtökre az arénába és egy étterem kerthelységébe volt jegyünk.

Szépen ki volt táblázva, hogy merre lehet megkerülni az egész várost, hogy az aréna háta mögé jussunk, az ott kialakított parkolóba. Ott elfért legalább 1000 autó, de lehet, hogy 2000.

Az aréna egyik végében fel van állítva a színpad, előtte padok 2000 emberre. Az egész egy hatalmas füves tér, ahol a finnek leheverednek, hozzák a pokrócukat, meg az elemózsiájukat és piknikeznek. Így hallgatják a koncerteket. Csütörtökön még csak el is fértek, de péntekre az összes jegy elkelt, 9000 embert vártak, direkt megkérték a népeket, hogy tartózkodjanak a piknikezéstől, de ez senkit nem zavart, a pokrócok egymást érték, alig lehetet megközelíteni a WC-t, kajáldákat.

Mi mind a két nap a színpadtól nem messze ücsörögtünk a padokon. Azért enni-innivaló volt betárazva. Mégis csak 6 óra hosszáig voltunk ott.

A csütörtöki program első zenekara Novosibirsk Big Band volt, egy konzervatív szaxofonos vezetésével és hozzájuk csatlakozott bizonyos Ann Hampton Callaway, aki meg az USA-ból jött.
Jól énekelő, vicces néni volt. Jó hangulatot csinált. Nem nagyon értettük, hogy került össze ezzel a bandával. Az újságot olvasók is kezdtek odafigyelni.

Utánuk következtek a vénrókák. Chick Corea, Al Di Meola, Stanley Clarke, Lenny White. Utoljára 25 éve zenéltek így együtt. Mondták, hogy már '73-ban is zenéltek itt Poriban, de biztos most senki nincs itt, aki akkor itt volt. De néhányan jelenkeztek, hogy ők itt voltak. Chick Corea azzal kezdte, hogy lefényképezte a közönséget. Utána nekiálltak zenélni, igazi jazzt. Nagyon jól érezték magukat. Ennek megfelelően a közönség is.

Utána megint az USA-ból jött a Metro Special Edition, Randy Brecker és Dave Weckl vendég szereplésével. Valahogy a vendégek nem illettek bele a zenekarba, különben a zene az jó volt.
Egyszer csak megjelent a színpadon Chick Corea és elkezdte fényképezni a zenészeket.

Utána Bob Geldof játszott a zenekarával. Ez tetszett ezen a napon legjobban, ha nem is jazz. Nem hallgattuk végig, mert már elmúlt bőven 9 óra és kezdődött a koncert a másik helyen, meg egy illuminált állapotban lévő finn is odaült mellénk, és nagyon sok mondanivalója volt, Apának még állást is ajánlott, és egy idő múlva inkább mondtuk, hogy mennünk kell.

Bementünk a városba. Ott egy klub kerthelységébe szólt a jegyünk. Mint kiderült, ez étteremként üzemelt és foglalnunk kellett volna asztalt, mert így nem volt helyünk. De nem voltunk egyedül a problémával, a szervezők hoztak is néhány széket, Apa is szerzett nekünk egyet, csak nem tudtuk hova tenni. Megkérdeztük egy asztalnál, hogy oda lehetne-e tenni a közelükbe, de teljesen felháborodtak az ötleten. Utána más is elkövette azt a hibát, hogy ilyet kérdezett tőlük. Valami beképzelt fickó volt a feleségével, meg annak a barátnőjével. Elneveztük őket Rondáéknak. Ronda aztán szemmel tartott minket. Méregette a ruházatunkat. Mert itt csupa úri közönség volt, nem farmerben meg kapucnis pulóverben voltak, mint én. De aztán egyre többen lettünk alul-öltözöttek és Rondáék hazamentek.

Először a Steel nevű tobagói zenekar játszott. Jópofa fekete fickók voltak egy finn dobossal. Olyan kerek fém izéken játszottak, amiknek a belseje olyan, mint egy lavór, csak fel van osztva és minden darab különböző hangon szól és azokat ütögetik. Angolul steeldrum.

Utánuk a Gunhild Carling Family Band következett. Elképesztő banda volt. Kb. úgy lehetett (még nem olvastunk utána), hogy a nagymama bendzsózott, a nagyapa zongorázott, meg néha trombitált, vagy tudta együtt is a kettőt, a lányuk harsonán, trombitán, furulyán, valami indiai sípon játszott, meg ő énekelt. A fiuk dobolt, néha énekelt, meg hülyéskedett. Megállt a zenekar, az meg kijött boháckodni. A lány férje hegedült, meg klarinétozott, de bűvész számot is mutatott be. Fent volt a szinpadon egy 10, egy 6 meg egy 4 év körüli kislány, megy egy 0 éves kisfiú is hordozóban. A lányok vigyáztak rá. A két nagyobbik lány segített az apukájának a bűvészszám bemutatásában, a legnagyobb pedig egy szám erejéig szaxofonozott is. Nagyon jópofák voltak.

Jó sokáig játszottak. Utánuk a Jaipur Maharaja Brass Band következett, de azt nem vártuk meg, mert borzasztó sokáig rendezkedtek a szinpadon és már majdnem 1 óra volt és másnap is meg tudtuk őket nézni, mert a nagyszinpadon ők kezdtek.

Még a szállásig is el kellett vezetnem. Jó későn feküdtünk le. Kicsit aludtunk, aztán reggel kilenckor kikászálódtunk az ágyból, mert 10-re alkudtuk ki a reggelit. Átmentünk a kávézóba és a néni jól megetett minket. Aranyos volt. Úgy csinált, mint aki megsértődik, mert nem kértünk tejberizst. Aztán kértem, hogy megvígasztalódjon. Dehát annyi kaját adott, hogy majdnem kidurrantunk.

Utána elmentünk Poriba a tengerpartra. Végre láttuk a tengert. Itt Turkuban mindig elé áll egy sziget. De itt láttuk, hogy nincs vége. Ücsörögtünk, mászkáltunk egy kicsit, aztán mentünk a koncertre, mert időben oda kellett érni, hogy legyen helyünk.

Már 1/2-kor ott voltunk, de így is többen voltak már mint előző nap 3 órakor.

A Jaipur Maharaja Brass Band kezdett. Indiai zenét játszottak, volt táncosnő is, meg korsóval egyensúlyozó ember is. Ilyet már máskor is láttunk, ez az egyensúlyozás sűrűn van az ilyen tipusú indiai (radzsasztáni) zenéknél.

Utána egy finn zenekar, a Dalindeo következett, néhány számott énekelt velük egy japán lány, Michiko. Michiko aranyos volt, de nem volt átütő, a zenekar az jó volt. A közönségnek is tetszett. A mellettem lévő finn bácsi is mondta, hogy milyen jók voltak ezek a fiatalok.

Az Esperanza Spalding Quartet jött utánuk. Esperanza egy amerikában felnőtt aranyos fekete lány. Nagybőgőzik meg énekel. Még csak 24 éves, de fantasztikus zenész. Már több neves emberrel játszott együtt. Érdemes megjegyezni a nevét, biztos nagy sztár lesz.

Esperanza

Utána következett a fő attrakció, aki miatt tele volt az aréna: Santana a zenekarával. Összesen 11-en voltak. 3 dobos, 2 énekes, 1 billentyűs, 1 trombitás, 1 harsonás, 1 gitáros, 1 basszusgitáros, meg Santana. 1 és 1/2 óráig pörögtek folyamatosan. Kis szünet után folytatták még egy fél óráig. A szünet addig tartott amíg visszatapsoltuk őket.

Fergeteges hangulat volt. Ezt azért már elég sokan állva hallgatták. Mi is felálltunk, mert az összes előttünk lévő állt, habár én úgy sem sokat láttam. Inkább a kivetítőt néztem.

Esperanzát is felhívták egyszer a színpadra, egy számot énekelt, meg kezébe nyomták a nagybőgőjüket. Santanáék basszusembere meg filmezte Esperanzát. Nagyon tetszett az egész zenekarnak, mindenki gratulált neki, mikor ment ki a szinpadról.

A koncert vége után kicsit vártunk, hogy kisebb legyen a tömeg, de a parkolóból így is 20 perc alatt tudtunk kijutni az útra, mert annyi kocsi indult egyszerre.

Összességében nagyon jól éreztük magunkat. Apa meg Anya is kapott egy Pori Jazz pólót.

Ha még egyszer jövünk, hozzuk a gyerekeket is. Most is volt elég sok gyerek. Ebbe a piknikezős koncert hallgatási stílusba simán beleférnek a gyerekek.