Szászék Finnóban

Még mindig nem érkezett meg az új fényképezőgép, pedig Apa már pénteken kapott egy emilt, hogy postára adták.
És jó is lett volna, ha már itt lett volna, mert délután is le kellett volna fényképezni a libákat.

Nem volt ma délutáni alvás, mert sütött a nap. Inkább elmentünk D-vitamin gyűjtésre.
Az egyik sziget strandjára autókáztunk, Hirvensalon túl.
Már voltunk ott egyszer és a srácoknak nagyon tetszett a strandon a játszótér, azóta is azért nyavalyognak, hogy menjünk oda.
Irtó hideg volt. Na jó, biztos nem annyira, csak én nem öltöztem fel rendesen, meg nem is mozogtam, csak Csipesz után mászkáltam és egy félóra alatt teljesen megfagytam.
A srácok nem fáztak. Szaladgáltak ide-oda, mozgatták a fantáziájukat, mert az egész játszótér a váruk volt, különböző védelmi rendszerekkel. Távcsővel lesték az ellenséget. Minket Csipesszel kiküldtek a tengerpartra, hogy onnan figyeljük az ellenséges hajókat.
De mi csak a libákat láttuk.

Kb. heten voltak és tekintélyes nagy jószágok. Kanadai ludak. Megnéztem a madaras könyvünkben. A legnagyobb az Európában előforduló libák közül. Olyanok, mint Akkáék.
Mikor odaértünk a parton mászkáltak, de mikor közelebb mentünk hozzájuk vízre szálltak és elúsztak. Abba a jéghideg vízbe.

Nem tudom hány fokos lehet a tenger víz. A levegő -2,-3 volt egész nap. Most már kicsit melegebb van. Biztos megint esni fog.

Este meg Marcus háziját csináltuk.
Meg vannak ezek őrülve.
Leírt a tantónéni 17 szót 17 sor elejére, és azokból kellett annyit írni, amennyi még elfér a sorban.
De nem is szépen van a sor elejére leírva, nem is ugyanazokat a betűket gyakoroltatja, hanem már tudni kéne az egész abc-t. Elővettük a magyar írás füzetet és abban mutogattam Marcusnak, hogy melyik betűnek hogy kéne kinézni. Szerencsére viszonylag hamar egész szépre tudja rajzolni az újonnan tanult betűket is, és így volt egy kis sikerélménye, és nem adta fel a harmadik szónál. Az más kérdés, hogy a fele írott, a másik fele meg nyomtatott betű ugyanabban a szóban. Melyiket hogy tudja. Majd igyekszünk, hogy évvégére már mindegyiknek ismerje az írott formáját is.
Hiányzik neki, hogy értékeljék a munkáját. A suliban még csak meg sem nézik, hogy megcsinálták-e a házi feladatot.
Amikor itthon csinálunk valamit szoktam neki csillagokat osztogatni, vagy megmutatom, hogy szerintem melyik betű sikerült a legszebbre és ha már öt perce nem mondtam semmit, akkor kéri, hogy nézzem már meg, hogy milyen lett amit leírt.
Ügyesedik. Tegnap számokat kellett írni. Minden számból egy sort. Akkor is megnéztük a magyar füzetben, hogy a magyar számok hogy néznek ki, és próbált olyanokat rajzolni, hogy ne olyan rondák legyenek, mint a finn számok, amit a tantónéni a sor elejére írt.

A múlt héttől karácsonyig ugyanaz a tanítónéni fogja tanítani Marcusékat.
Elsőre azt mondta Marcus, hogy nagyon kedves. Aztán azt, hogy nem is kedves. De most megint kedves. Kiderült, hogy az nem számított kedvesnek, hogy a kiadott feladatot meg kellett csinálni. Csak az mehetett ki szünetre, aki megcsinálta. Ez volt a nem kedvesség. Borzasztó mik vannak.
Már annyi tanító néni tanította őket, és már annyi feladatott el lehetett sumákolni, hogy ha valaki kicsit következetes, az teljesen szokatlan és elsőre nem kedvesnek számít.