Szászék Finnóban

Délelőtt óta esik, meg zuhog a hó.
Úgy 5 cm hullt eddig. De most ha eső lenne, azt mondanánk rá, hogy "mintha dézsából öntenék". Hó esetében biztos a finneknek van rá valami kifejezésük, de Magyarországon nem esik annyit, hogy erre külön valamit ki kelljen találni.

Délután el akartunk menni szánkózni, de a szél is fújta, így inkább maradtunk a meleg szobában.

Én neki álltam kakaós-csigát sütni, erre Levente is kitalálta, hogy Levente süteményt akar csinálni, ami később muffinná alakult. Kapott 15 dkg lisztet, meg hozzá való sütőport, aztán diktálta, meg pakolászta a belevalókat. Tett bele tojást, vajat, cukrot, pici sót (ezt Marci mondta, hogy kell), tejet, tört mogyorót, kakaót és mindegyik közepébe rakott egy málnát. Kóstolgatással, állag nézegetéssel döntöttük el, hogy mikor lesz jó. Nem lett díjnyertes, de azért finom volt és elfogyott.

Vacsora után elcipeltem magammal Marcit boltba. 9-ig van nyitva, 1/4 9-kor indultunk. Azért akartam elvinni magammal, mert szerinte sötétedés után már hülyeség kimenni. Én meg kifejezetten szeretek ilyenkor kint lenni. Már nem mozognak túl sokan odakint, esik a hó, a sok hótól a kocsik zaját sem lehet hallani, mert a puha havon nem zörögnek. Olyan nyugis, békés minden.
Az volt a baj, hogy siettünk, hogy még legyen idő a boltban mászkálni és a nagy hóban nehéz volt tekerni és Marcus azt állította, hogy elfáradt és már nagyon mérges volt mire a boltba értünk. De visszafelé már lassan jöttünk és olyan békés volt minden. Nem tudom érezte-e a hangulatot, amiről beszéltem és ezután hajlandó lesz-e sötétedés után is kimenni.

Ma hosszú napja volt a suliban, de már ez sem zavarja, jól érzi magát. Mióta visszajött Ms Robertson, minden nap azt mondja, hogy jó napja volt.
Mindennap les minket az iskola előtt, hogy mikor fordulunk be az utcába. De tegnap úgy kellett előkeresni. Bementem a suliba, láttam, hogy nincs az osztályban, a kabátja a fogason, kérdeztem Ms Robertson,hogy hol lehet Marcus, nem tudom honnan tudta, de megmutatta. Marcus az ötödikesek termében üldögélt és egy nagyobb lány olvasott neki. Néhány osztálytársa is ott volt.
Azt mondta, hogy ezek a nagy lányok mondták neki, hogy menjen be olvasni. Ő meg bement és azzal már nem is foglalkozott, hogy mi kint nem fogjuk tudni, hogy hol van.
Örültem neki, hogy mostmár nem az a legfőbb gondja, hogy megyünk-e érte és 12 óra hány perckor érünk oda.