Szászék Finnóban

Kering egy játék a blogokon.
Néha belenézek egy gasztroblogba, ott láttam először.
Az a lényeg, hogy akit kipécéztek, az írjon le 7 olyan dolgot magáról, ami eddig kimaradt a blogjából.
Fel kell tüntetni azt is, hogy kitől jött a felkérés, és meg kell jelölni 7 bloggert, akinek tovább passzoljuk a lehetőséget.

Most Oláh Szilvi próbál bevonni minket ebbe a játékba, de több helyen is defektes a kivitelezés.

Először is, nem ismerek 7 embert, akit megjelölnék, hogy írja le az el nem mondott dolgait, mert összesen egy valakit ismerek, akinek működő blogja van és az maga Oláh Szilvi. Tehát a lánc az máris megszakadt, legalábbis ami ebben az irányban folytatódott volna.

Másrészt én sem írnék blogot, ha nem jöttünk volna ide, és ugyan rengeteg olyan dolog van, ami ebben a blogban nem szerepel rólunk, nem szeretnék olyan dolgokat ideírni, ami nem kapcsolatos a Finnországi itt tartózkodásunkkal.

Tehát a játékszabályokat kénytelen leszek magamhoz igazítani. Először is nem fogok felkérni senkit, hogy írjon magáról, mert nincs kit. Másodszor pedig nem fogok tudni 7 olyan dolgot leírni, ami eddig nem szerepelt a blogban és Finnországi létünkkel kapcsolatos. Talán 3 és felet sikerül összeszedni.

1.Úgy általában, ha valami rossz történik velünk, azt nem írom le a blogba, legfeljebb csúsztatással, mikor már megoldódott a probléma. Nincs annak semmi értelme, hogy otthon valaki feleslegesen aggódjon miattunk, mikor segíteni úgy sem tud.
Azt már az itt létünk elején leírtam, hogy az elkövetkezendő 1 évben jól leszünk.
És jól is vagyunk néhány apróságtól eltekintve.
Pl. mikor fájt a kezem, az tipikusan olyan esett volt, amit nem kívántam megosztani a a kedves olvasókkal, míg csak abba nem hagyta. Nem mintha olyan nagy dolog lett volna, de most minek aggódjon, akinek nem muszáj.
Vagy ilyen az is mikor a finnek kitalálják, hogy Apánknak ide, vagy oda kell menni, aztán nem is lesz semmi az egészből. Mióta itt vagyunk kitalálták már, hogy menjen egy hétre Amerikába, aztán 2 hete azt találták ki, hogy menjen 3 napra Budapestre, de egyikből sem lett semmi. Ha meg megírtam volna, lehetett volna aggódni, hogy mit csinálok itt egyedül 3 gyerekkel.

Most nincs ilyen függőben lévő problémánk. (Ha lenne se mondanám meg.)

2. Az nem tudom már miért nem lett leírva, hogy egyszer elvesztettük Leventét.
Mikor nyáron voltak a Középkori Napok. Itt voltak Ferencék is, és 3 felnőtt 4 gyerek elment megnézni az eseményt. Irtó nagy tömeg volt. Figyeltünk mi a gyerekekre, ahogy csak tudtunk, de aztán mikor egy helyen elindultunk az egyik irányba és a másik irányban megláttunk valami érdekeset, és megálltunk, Leventét vitte tovább a lendület az első irányba és eltűnt. De ezt csak később vettük észre, mikor megint indultunk volna tovább.
Akkor Apa leállt a maradék gyerekekkel egy helyen, mondtuk nekik, hogy ne mozogjanak, én meg Ferenc pedig elindultunk Leventét keresni. Fogalmam nem volt róla, hogy merre menjek. Kóricáltam vagy 10 percig a vásárban fel-alá, de nem találtam. Eléggé meg voltam már ijedve. Aztán felmásztam a tér közepére felállított kútra, onnan körbenéztem és megláttam, hogy ott sír az információs pultra ültetve.
Azt mesélte, hogy ő ment arra amerre indultunk, de aztán észrevette, hogy nincs ott rajta kívül senki és akkor elkezdett sírni, egy néni kérdezgette, hogy mi baja, finnül persze, nyilván nem értette, aztán elvitte az információhoz.
Azóta bárhova megyünk, mindig megbeszéljük, hogy ha valaki el találna veszni, az hova menjen, hol fogjuk először keresni.
Levente egyébként is hajlamos az elcsászkálásra az ilyen helyeken, mert annyi érdekes dolog van és már annyit veszekedtünk vele is meg Marcival is emiatt. Nem akarták érteni, hogy itt nagyobb baj, ha elvesznek, mint otthon, mert még csak el sem tudják mondani, hogy kifélék és hol laknak, mert nem tudnak finnül, de még csak angolul sem.
Most épp biztonságban vannak. Fent alszanak.

3. Ha elölről kezdhetnénk, lehet mégis Ouluba mennék inkább. Igaz, hogy ott még hidegebb van, meg még sötétebb, viszont vannak előnyei.
Egyrészt ott van a cégközpont. Apa ott ismeri a munkatársainak legalább egy részét, itt nem ismert senkit mielőtt idejöttünk és mivel ezek a finnek ilyen nehezen barátkozósak, egyszerűbb lett volna a dolgunk. Mivel Oulunsaloban van a cég központja, több lehetőség van arra is, hogy segítséget kérjen az ember. Pl. ott lakhattunk volna céges lakásban amíg nem találunk magunknak egy rendes albérletet. De sok más apróságban is tudtak volna segíteni. Több magyar srác is lakik ott, akikkel támaszkodhattunk volna egymásra.
Másrészt ott nincs annyi bevándorló. Ez azt jelenti, hogy nagyobb biztonságban éreztem volna magam, mert amit nem ismerek attól félek. A finnekről tudom, hogy becsületes népség.
De azt is jelenti, hogy itt már van egy nagy kupac külföldi, míg északon talán az egyes személyt is nézik, nem csak az egyik bevándorlót a sok közül.
Valamint az északiak azt tartják magukról, hogy nem olyan zárkózottak, mint a déliek és ez igaz is. Ebből a szempontból is könnyebb lett volna.
Ami viszont nehezebben megvalósítható, az Marcus iskolázása. Ouluban ugyan van egy International School, de Apa Oulunsaloban dolgozott volna, ami minimum 15 km egymástól. Nem áthidalhatatlan távolság, de mégis csak jobb lett volna Oulunsaloban lakni és akkor macerás lett volna Marcust hozni-vinni, ha ott is csak naponta 3 órát lehet iskolában.

Most ennyi jutott az eszembe. Még három és fél sem lett.