Nem tudom mikor tudok blogot írni, mert megyünk északra nyaralni.
Ouluban és környékén leszünk, meg elmegyünk Rovaniemibe, meglátogatjuk a Télapót.
Setény Jancsi most itt dolgozik Ouluban, a családja is itt van látogatóba, náluk fogunk lakni.

Múlthét csütörtökön-pénteken Poriban voltunk a jazzfesztiválon.

Ez volt a 43. Azt nem tudom, hogy mióta világhíres, de Apának már ifjonti korában az volt az álma, hogy egyszer ide eljut. És sikerült. Igaz, az egész családnak ki kellett költöznie miatta egy évre Finnoba.

Csütörtökön délelőtt indultunk, délután 3-kor kezdődtek a koncertek.

Útközben megálltunk a szállásnál, felvenni a kulcsot. A fesztivál ideje alatt Poritól 35 km-s körzetben, minden szálláshelyet ki lehet adni. Mi is későn álltunk neki keresgélni, elég furcsa is lett a szállásunk. Egy útmenti kávézó tulajdonosa adta ki a házában az egyik szobát. Biztos már kirepültek a gyerekek. De ahhoz képest a házban írtó nagy kupi volt. Végül is amennyi időt mi ott töltöttünk, bőven jó volt. Egy kicsi szobában kaptunk egy tiszta ágyat.

Poriban van egy Kirjurinluoto Arena, ahol vannak a nagy koncertek, minden nap 3-tól 9-ig, utána 9-től különböző klubbokban, kerthelységekben folytatódik a koncertek özöne.
Az egyik folyóparti utca is le van zárva, ott is éttermek, árusok találhatók, a fesztiválnak megfelelő hangulatban.

Csütörtökre az arénába és egy étterem kerthelységébe volt jegyünk.

Szépen ki volt táblázva, hogy merre lehet megkerülni az egész várost, hogy az aréna háta mögé jussunk, az ott kialakított parkolóba. Ott elfért legalább 1000 autó, de lehet, hogy 2000.

Az aréna egyik végében fel van állítva a színpad, előtte padok 2000 emberre. Az egész egy hatalmas füves tér, ahol a finnek leheverednek, hozzák a pokrócukat, meg az elemózsiájukat és piknikeznek. Így hallgatják a koncerteket. Csütörtökön még csak el is fértek, de péntekre az összes jegy elkelt, 9000 embert vártak, direkt megkérték a népeket, hogy tartózkodjanak a piknikezéstől, de ez senkit nem zavart, a pokrócok egymást érték, alig lehetet megközelíteni a WC-t, kajáldákat.

Mi mind a két nap a színpadtól nem messze ücsörögtünk a padokon. Azért enni-innivaló volt betárazva. Mégis csak 6 óra hosszáig voltunk ott.

A csütörtöki program első zenekara Novosibirsk Big Band volt, egy konzervatív szaxofonos vezetésével és hozzájuk csatlakozott bizonyos Ann Hampton Callaway, aki meg az USA-ból jött.
Jól énekelő, vicces néni volt. Jó hangulatot csinált. Nem nagyon értettük, hogy került össze ezzel a bandával. Az újságot olvasók is kezdtek odafigyelni.

Utánuk következtek a vénrókák. Chick Corea, Al Di Meola, Stanley Clarke, Lenny White. Utoljára 25 éve zenéltek így együtt. Mondták, hogy már '73-ban is zenéltek itt Poriban, de biztos most senki nincs itt, aki akkor itt volt. De néhányan jelenkeztek, hogy ők itt voltak. Chick Corea azzal kezdte, hogy lefényképezte a közönséget. Utána nekiálltak zenélni, igazi jazzt. Nagyon jól érezték magukat. Ennek megfelelően a közönség is.

Utána megint az USA-ból jött a Metro Special Edition, Randy Brecker és Dave Weckl vendég szereplésével. Valahogy a vendégek nem illettek bele a zenekarba, különben a zene az jó volt.
Egyszer csak megjelent a színpadon Chick Corea és elkezdte fényképezni a zenészeket.

Utána Bob Geldof játszott a zenekarával. Ez tetszett ezen a napon legjobban, ha nem is jazz. Nem hallgattuk végig, mert már elmúlt bőven 9 óra és kezdődött a koncert a másik helyen, meg egy illuminált állapotban lévő finn is odaült mellénk, és nagyon sok mondanivalója volt, Apának még állást is ajánlott, és egy idő múlva inkább mondtuk, hogy mennünk kell.

Bementünk a városba. Ott egy klub kerthelységébe szólt a jegyünk. Mint kiderült, ez étteremként üzemelt és foglalnunk kellett volna asztalt, mert így nem volt helyünk. De nem voltunk egyedül a problémával, a szervezők hoztak is néhány széket, Apa is szerzett nekünk egyet, csak nem tudtuk hova tenni. Megkérdeztük egy asztalnál, hogy oda lehetne-e tenni a közelükbe, de teljesen felháborodtak az ötleten. Utána más is elkövette azt a hibát, hogy ilyet kérdezett tőlük. Valami beképzelt fickó volt a feleségével, meg annak a barátnőjével. Elneveztük őket Rondáéknak. Ronda aztán szemmel tartott minket. Méregette a ruházatunkat. Mert itt csupa úri közönség volt, nem farmerben meg kapucnis pulóverben voltak, mint én. De aztán egyre többen lettünk alul-öltözöttek és Rondáék hazamentek.

Először a Steel nevű tobagói zenekar játszott. Jópofa fekete fickók voltak egy finn dobossal. Olyan kerek fém izéken játszottak, amiknek a belseje olyan, mint egy lavór, csak fel van osztva és minden darab különböző hangon szól és azokat ütögetik. Angolul steeldrum.

Utánuk a Gunhild Carling Family Band következett. Elképesztő banda volt. Kb. úgy lehetett (még nem olvastunk utána), hogy a nagymama bendzsózott, a nagyapa zongorázott, meg néha trombitált, vagy tudta együtt is a kettőt, a lányuk harsonán, trombitán, furulyán, valami indiai sípon játszott, meg ő énekelt. A fiuk dobolt, néha énekelt, meg hülyéskedett. Megállt a zenekar, az meg kijött boháckodni. A lány férje hegedült, meg klarinétozott, de bűvész számot is mutatott be. Fent volt a szinpadon egy 10, egy 6 meg egy 4 év körüli kislány, megy egy 0 éves kisfiú is hordozóban. A lányok vigyáztak rá. A két nagyobbik lány segített az apukájának a bűvészszám bemutatásában, a legnagyobb pedig egy szám erejéig szaxofonozott is. Nagyon jópofák voltak.

Jó sokáig játszottak. Utánuk a Jaipur Maharaja Brass Band következett, de azt nem vártuk meg, mert borzasztó sokáig rendezkedtek a szinpadon és már majdnem 1 óra volt és másnap is meg tudtuk őket nézni, mert a nagyszinpadon ők kezdtek.

Még a szállásig is el kellett vezetnem. Jó későn feküdtünk le. Kicsit aludtunk, aztán reggel kilenckor kikászálódtunk az ágyból, mert 10-re alkudtuk ki a reggelit. Átmentünk a kávézóba és a néni jól megetett minket. Aranyos volt. Úgy csinált, mint aki megsértődik, mert nem kértünk tejberizst. Aztán kértem, hogy megvígasztalódjon. Dehát annyi kaját adott, hogy majdnem kidurrantunk.

Utána elmentünk Poriba a tengerpartra. Végre láttuk a tengert. Itt Turkuban mindig elé áll egy sziget. De itt láttuk, hogy nincs vége. Ücsörögtünk, mászkáltunk egy kicsit, aztán mentünk a koncertre, mert időben oda kellett érni, hogy legyen helyünk.

Már 1/2-kor ott voltunk, de így is többen voltak már mint előző nap 3 órakor.

A Jaipur Maharaja Brass Band kezdett. Indiai zenét játszottak, volt táncosnő is, meg korsóval egyensúlyozó ember is. Ilyet már máskor is láttunk, ez az egyensúlyozás sűrűn van az ilyen tipusú indiai (radzsasztáni) zenéknél.

Utána egy finn zenekar, a Dalindeo következett, néhány számott énekelt velük egy japán lány, Michiko. Michiko aranyos volt, de nem volt átütő, a zenekar az jó volt. A közönségnek is tetszett. A mellettem lévő finn bácsi is mondta, hogy milyen jók voltak ezek a fiatalok.

Az Esperanza Spalding Quartet jött utánuk. Esperanza egy amerikában felnőtt aranyos fekete lány. Nagybőgőzik meg énekel. Még csak 24 éves, de fantasztikus zenész. Már több neves emberrel játszott együtt. Érdemes megjegyezni a nevét, biztos nagy sztár lesz.

Esperanza

Utána következett a fő attrakció, aki miatt tele volt az aréna: Santana a zenekarával. Összesen 11-en voltak. 3 dobos, 2 énekes, 1 billentyűs, 1 trombitás, 1 harsonás, 1 gitáros, 1 basszusgitáros, meg Santana. 1 és 1/2 óráig pörögtek folyamatosan. Kis szünet után folytatták még egy fél óráig. A szünet addig tartott amíg visszatapsoltuk őket.

Fergeteges hangulat volt. Ezt azért már elég sokan állva hallgatták. Mi is felálltunk, mert az összes előttünk lévő állt, habár én úgy sem sokat láttam. Inkább a kivetítőt néztem.

Esperanzát is felhívták egyszer a színpadra, egy számot énekelt, meg kezébe nyomták a nagybőgőjüket. Santanáék basszusembere meg filmezte Esperanzát. Nagyon tetszett az egész zenekarnak, mindenki gratulált neki, mikor ment ki a szinpadról.

A koncert vége után kicsit vártunk, hogy kisebb legyen a tömeg, de a parkolóból így is 20 perc alatt tudtunk kijutni az útra, mert annyi kocsi indult egyszerre.

Összességében nagyon jól éreztük magunkat. Apa meg Anya is kapott egy Pori Jazz pólót.

Ha még egyszer jövünk, hozzuk a gyerekeket is. Most is volt elég sok gyerek. Ebbe a piknikezős koncert hallgatási stílusba simán beleférnek a gyerekek.

Apa most viszi Tatáékat a reptérre. Mennek haza. Azt mondták, sok élménnyel gazdagodtak. De biztos azért már jó hazamenni, mert a gyerekzsivaj hosszú távon elég fárasztó, ha nincs hozzászokva az ember.
Most a gyerekek lefeküdtek aludni, én meg írok.
Leírom a költözéssel járó ügyes-bajos dolgainkat, amikről eddig nem írtam, mert nem akartam borzolni a kedélyeket az idős olvasókra való tekintettel.

Szóval kitaláltam/tuk, hogy el kéne innen költözni, mert nem annyira jó 3 gyerekkel udvar nélkül. A zajt már kezdjük megszokni. Az, hogy 600 busz és 2000 autó megy el az ablakunk alatt naponta és állandóan por van, meg kipufogó-büdös, az azért még mindig zavar.

Az első tény amivel szembesültünk az volt, hogy mivel nem lakjuk le a határozott idejű szerződést, ki kell fizetnünk egy havi lakbérnek megfelelő büntetést.
Nem is költözhettünk akkor amikor akartunk, mert egy naptári hónappal hamarabb le kell mondani a lakást és Apa pont június 2-án ment be az irodába, így június már nem számított egész hónapnak, tehát úgy vették, hogy július 1-től tart a felmondási idő, ez az utolsó hónap amit még ki kell fizetnünk.

Azt gondoltuk, mivel ki akarunk költözni a belvárosból, találunk valami olcsóbb albérletet és akkor meg tudjuk spórolni a büntetést is.

De akkor következett a második arculcsapás. Miszerint annyira jó dolguk van ezeknek az irodáknak, hogy meg tehetik azt, hogy egy évnél kevesebb időre nem kötnek szerződést, és ha mégis hamarabb elmegy az ember, akkor megint csak fizetheti a büntetést. Vagyis az egyik helyen azt magyarázták, hogy csak akkor nem számítanak fel szerződés kötési díjat, ha legalább egy évre szól a szerződés. Mivel mi csak 10 hónapra tudunk már szerződést kötni, mert már csak ennyi időt szándékozunk Finnországban tölteni, készüljünk fel arra, hogy a végén még ki kell perkálnunk egy havi lakbérnek megfelelő büntetést újfent.
Na ekkor mondtam Apának, hogy akkor tőlem mehetünk haza. Szerintem az azért durva, hogy nem tud az ember 10 hónapra lakást kivenni. Gondolom, hogy ha olyan lakásba akartunk volna menni, amit már hónapok óta hirdetnek, akkor lehet alkudni ebből a büntetésből, de az se biztos.

Na mindegy. Elkezdtünk lakásokat nézegetni.
Itt az a rendszer, hogy hirdetik a lakást, (általában irodák, kevés a magánszemély által hirdetett) egy-két hétig lehet megnézegetni, aki akarja beadja a jelentkezését és a kitöltött adatlapok alapján a tulaj eldönti, hogy kinek adja oda a lakást.
Ha nagyon nagy az érdeklődés egy ingatlanra, akkor kihirdetnek egy bemutatási időpontot. Apa is volt egy házat így megnézni, odacsődül a tömeg, kinyitják a lakást, bemegy mindenki és nézelődik. Mászkál össze-vissza, ki merre akar. Az előző bérlőnek ott az össze cucca. De mivel a finneknek eszükbe sem jut, hogy valaki valamit el fog lopni, ez így teljesen természetes.
Utána aki akar bemegy az irodába és beadja a jelentkezését. Mi is beadtuk erre a házra, akkor derült ki, hogy nem lehet egy évnél rövidebb időre szerződést kötni. De a végén nem mi kaptuk meg a házat.
Ha kicsi az érdeklődés a lakásra, akkor persze itt is működik az, hogy az ember megnézi, azt mondja, hogy kell neki és akkor megkapja. Ugyan még húzzák az időt, mert meg kell kérdezniük a tulajt, de az nyilván azt mondja, hogy adják ki, csak legyen már egy bérlő.

A rendszerből adódóan a hónap elején jelenik meg a legtöbb hirdetés, mivel vagy lejár a szerződés, vagy másnak is - ugyanúgy mint nekünk - egész hónappal lehet lemondani az albérletet. Úgyhogy 12-én, mikor még semmi értelmeset nem találtunk, és azt az egyet ami volt, azt meg nem mi kaptuk, kezdtünk aggódni, hogy akkor hol fogunk lakni.
Az interneten minden nagyobb iroda ajánlata megtaláltható. Van egy-két oldal, ahol össze van gyűjtve több iroda ajánlata és magánszemélyek is hirdethetnek. Főleg ezeket ismertük, de aztán kiszedtem néhány Turun Sanomatot (helyi újság) az újságos kukából és kiderült, hogy van néhány iroda akik a közösben nem hirdetnek.

Végül 3 jelöltünk volt.
Egyet megnéztünk hétfőn. Bement Apa az irodába, kitöltött egy lapot, ideadták a kulcsot, hogy menjünk nézzük meg. Megnéztük, beadtuk a jelentkezésünket.
Egy kétszintes sorház egy darabja. Alul nappali, konyha, WC, előszoba. Felül két szoba, fürdőszoba, szauna. Van hozzá egy terasznyi udvarféle, és a bejárattal szemben nyílik a ház játszótere. A hely nagyon jó, csöndes környék, legfeljebb a sirályok rikoltoznak, mert közel van a tenger. A gyerekek nyugodtan tudnak játszani az udvaron. A lakás az viszont egyáltalán nem olyan tágas, mint a mostani, a konyha is pici, a nappali is.
Az irodában a csaj azt mondta, hogy majd a héten valamikor döntenek, hogy ki kapja a lakást, mert mittudomén. Olyan volt, mintha csak túl kényelmes lenne. De aztán Apa mondta, hogy nagy bajban leszünk, ha a héten nem találunk lakást, jó lenne minél hamarabb tudni, hogy ez a miénk lesz, vagy nem. Akkor megígérte, hogy szerdáig kitalálják.
Szerdán megnéztük még egy ikerház egyik felét. Katasztrófa. Három szinten 3 szoba, 3 féle fűtés. Vacak állapotban. Szükségmegoldás kategóriába került.
Meg megnéztünk még egy bútorozott társasházi lakást, ami nem messze van a sorháztól, jó helyen, nagyon jó lakás, udvara is van, a környék is szuper.
Gondolkoztunk, hogy melyik legyen: a sorházi, ahol nem annyira kényelmesen férünk el, viszont Csipesz is kimehet egyedül az udvarra, vagy a drágább, kényelmes lakás, ahol viszont Csipesszel nekem is mindig le kell mennem az udvarra és Apa is idegeskedni fog, hogy ne szaladgáljanak a gyerekek, mert laknak alattunk. Nem tudtunk dönteni.

Mindenesetre Apa beadta a jelentkezést erre a társasházra is.

A vége az lett, hogy szerdán még szólt a csaj, hogy megkaptuk a sorházit. Bementünk az irodába, kiderült, hogy ezek tudnak 10 hónapra szerződést kötni, igaz kizárólag magánszeméllyel, azt nem lehet, hogy a cég béreli nekünk a lakást, mint ahogy eddig volt.
Mivel a másiknál mondták, hogy ők is csak 1 évre kötnek szerződét, már az elveink miatt is a sorházit választottuk. Meg ez legalább már biztos volt, a másikat még meg kellett kérdezni a tulajtól, és mivel csütörtökön indultunk Poriba, meg már egyébként is idegesek voltunk, hogy mi lesz 3 gyerekkel a híd alatt, nem akartunk tovább variálni.

Így a Päivänkakkarankuja 2.-ben fogunk lakni. És mellékesen majdnem 2000 euróval kevesebbet fogunk lakásra költeni.
Az valószínű, hogy a gyerekek nem fogják tudni megmondani még 10 hónap múlva sem, hogy milyen utcában laknak.

Ha valaki meg akarja nézni a térképen: Turku déli részén, a belvárostól dél-nyugatra, Katariina nevű városrészben, az Eteläkaari nevű útból nyílik egy Meriläistentie nevű utca, és abból nyílik ez a pici, lehetetlen nevű utcácska. A kuja a végén azt jelenti, hogy szűk utca, köz. Nem is biztos, hogy kivan írva az egész név, mert nincs olyan hosszú az utca, mint a neve.
www.02.fi/kartta. Ilmakuva azt jelenti, hogy műhold kép.

De talán a következő linkre kattintva is meg lehet nézni.
http://www.02.fi/kartta/P%C3%A4iv%C3%A4nkakkarankuja+2./20740+Turku

Egy piros izé majdnem rámutat a házra. Az izétől picit balra-lent van két 100 fokot bezáró ház. A +-al nagyítgatva, meg ha átkapcsoljuk ilmakuvára, lehet látni, hogy a házak által bezárt területen van egy játszótér (az az okkersárga terület), és annak a bejáratával szemben van az a lakás, ahol lakni fogunk.

A játszótér, a bejárattal szemben a konyhaablakunk, attól balra a kulipintyó az egy tároló,

aminek a fele a mienk, és azzal szemben, az ablak mellett van a bejárat a lakásba.

Kinézés a nappaliból. A fehér kerítésig, meg a bokorig tart a saját udvarunk. Kb. 3m-re lehet

eltávolodni az ajtótól. De utána van egy közös rész, ahol a gyerekek szaladgálhatnak.

Kinézés a konyhából

Utcakép a fenti erkélyről. Nagy útnak néz ki, de nem vezet sehova, úgyhogy túl
nagy forgalom nincs rajta. A busz sem jár túl sűrűn.