Esik.

Úgyhogy ma csak annyit csináltunk, hogy elmentünk egy plazaszerű bevásárlóközpontba és Apa vett magának egy téli dzseki-kabátot. Ami otthon volt neki, az már eléggé tönkrement, ezért el sem hozta. És múlthéten mikor nagyon hideg volt, akkor már fázott a bicajon.
Valami svéd gyártmányú kivehető belsejű dzseki. Azt állították, hogy megfelelő a finn télre.

Tegnap azt mondta Ági, hogy ma kezdődik a karácsony. Fel lett díszítve a piaccsarnok és neki is fel kellett díszítenie már a boltját. De az egész város ki van már rakva karácsonyi fényekkel.
És ebben a Mylly nevű boltkomplexumban is annyian voltak, mint december 18-án a Teskóban. Vagy tényleg már karácsonyra vásároltak, vagy náluk is esett az eső és nem tudtak hova menni.

Vagy már otthon is karácsonyi vásár van?

A fényképezőgépünk elromlott. Ezért nincsenek mostanában képek.
Apa már vett egy másikat, csak még nem ért ide. Interneten rendelte.
A régit beleejtették a múltkor a homokba, mikor a tengerparton voltunk.
Belement az objektívbe a homok és kész. Nem nyílt ki rendesen, nem lehetett használni. Én meg elfelejtkeztem róla és múlthéten mikor elbicajoztunk a strandra vittem magunkkal. Elsőre ki is nyílt és fényképeztem vele, de többet már nem akart. Még néhányszor megpróbáltam, de valószínű azt nem kellett volna, mert mostmár hiába szedtük szét, hogy kirázzuk belőle a homokot, nem működik. Annyira szétszedni, hogy meg tudjuk nézni közelebbről az objektívet, nem bírjuk. Tovább nem erőltettük a dolgot. Majd otthon megjavíttatjuk, ha egyáltalán megéri és akkor az lesz Marci fényképezőgépe.
Apa meg örül, hogy vehetett egy másikat, mert nagyon szeret ilyen dolgokat vásárolni. Már mikor nyáron beejtettem a tengerbe, akkor rögtön újat akart venni, mert egy darabig nem működött rendesen, csak pechjére megjavult mikor Marci nyitott objektívvel elejtette. Azóta is dolgozott rendesen. De a homokozást már nem bírta.

Megfőztük a levesünket.
Úgy nézett ki, mint egy gulyásleves, de nem volt teljesen olyan íze.
Hiányzott belőle a köménymag.
Kiderült még mielőtt kész lett volna, hogy hiányozni fog, el is küldtük Apát, hogy szerezzen, de nem volt. Volt 3 olyan fűszer is, ami úgy nézett ki, mintha köménymag lenne, de nem az volt. Volt ánizs, édes kömény, római kömény (szerintem, Ági tudta ezeknek az angol nevét, úgy beszélték meg Apával telefonon, hogy milyet ne vegyen, mert az biztos nem köménymag.), csak köménymag nem.
A levesben volt husi, krumpli, répa meg paszternák. Hát nem teljesen autentikus, de ezt találtuk. Végül is tegnap láttam a boltban unkari petrezselyem gyökeret, de Ágival megbeszéltük, hogy mi azt nem szeretjük, ezért nem teszünk bele. Meg már előtte lemondtunk róla, mert eddig nem látott egyikőnk sem.
Aki megkóstolta, annak ízlett. Az igazgató bácsi is megdicsérte, de szerintem ő mindent megdicsért. Van aki azt mondta, hogy a gulyás erősebb szokott lenni.

De nem fogyott valami sok.
Az volt a baj, hogy mindenki magához vett egy lapostányért és abba szedett mindenféle kaját egymás mellé, de ugye a levest nem akarta odaborítani a minden mellé. Vagyis az egyik fickó az odaborította. De a többieknek külön kör lett volna a leves evés és arra lusták voltak. Áginak adtam egy litert, meg az ausztrál fickó is vitt egy litert, a többi már kevés lesz, holnap ebédre. Úgyhogy el fog fogyni.

Szaggattam bele nokedlit, azt figyelte az egész környék, hogy mi a bánatot csinálok. Nokedli szaggatónk ugyanis nincs.
Egy tankonyhában volt a rendezvény, ami azt jelentette, hogy volt egy nagy terem és abban 15 konyha berendezve. Tűzhely, páraelszívó, mosogatógép, edények.
Mikor megérkeztünk, körbejártam az egész termet, minden szekrényt kinyitottam, hogy hátha találok egy nokedli szaggatónak is használható tárgyat. Végül egy négyoldalú reszelőt és egy tortaszedőt neveztem ki nokedli szaggatónak.
Feltámasztottam a lábasra a reszelőt a nagy lukú lapjával lefelé, belekanalaztam a tésztát és a tortaszedővel átkergettem a lukakon.
Teljesen normális nokedlik lettek. De akik figyeltek, biztos nem tudják, hogy ez valójában nem így szokás. Most nem tudom mit gondolnak a magyarokról.

Volt ausztrál, angol, skót, bangladesi, dominikai köztársasági, francia, katalán, magyar, meg finn étel. Én négyfélét kóstoltam, meg kétféle desszertet. Apát még nem kérdeztem, de szerintem ő mindent megkóstolt amilyen. Belülről sokkal nagyobb, mint kívülről.

Holnap lesz a főzős nap a suliban.

Olyan hírek is jöttek, hogy elmarad az esemény, érdeklődés hiányában, de aztán tegnap este jött a levél, hogy lesz, de csak 30 emberre kell főzni, nem 50-re.

Ma délelőtt bementünk Csipesszel a városba, hogy Ágival megvegyük a húst. Ági azt gondolta, hogy fog kapni kedvezményt a piaccsarnokos hentestől, mert neki is ott van a boltja. De Edina azt mondta, hogy szerint meg nem. Azért megnéztük az árakat, meg a húsokat.
Azt tudtuk, hogy a marhalábszár, az potka (Annuska megírta). Ki is volt írva az egyik helyre, hogy potka 10,20 euro.
Kérdeztük melyik a potka. Mutatott a bácsi egy husira. (A bácsi olyan 60 éves lehetett és kacsingatott rám. Én még ilyet finntől nem láttam. Még csak nem is gondoltam volna. Pedig úgy nézett ki, mint aki finn.) Szóval mutatott egy húsra, ami kb. 3 cm vastag volt, és úgy nézett ki, hogy középen volt egy szép, kerek csont, és körülötte a hús. Gondoltuk 10 euroért csontot nem veszünk. Meg különben is, egy lábszárnak nem így kell kinézni.
Átmentünk a másik henteshez. Nézegettük az árakat. Marhahús esetében, ez 6,90-nél kezdődött és 37,90 körül volt a legdrágább. Mi a 12 eurosat nézegettük, az lapocka volt, szintén 3 cm vastag darabokban. Hosszú, vékony csont, körülötte a hús.
Én nem értem, hogy ezek hogy aprítják a marhát. Felállítják négy lábra, aztán a talajjal párhuzamosan felvágják 3 cm vastag szeletekre. Csont, hús egybe.

A vége az lett, hogy elmentem egy K boltba és vettem csomagolt húst. Így végül 10 eurora jött ki kilója és nem volt benne csont. Igaz, hogy ez egy kis szerencsétlen K volt és egyféléből nem volt annyi, amennyi kellett volna, és végül 3 félét vettem. De gondoltam majd csak megfő mindegyik.

Már megfőztem pörköltnek. Most valamelyik fajta még egy picit rágós, a többi meg finom, puha. Majd holnap még ráér megfőni az is amelyik most még nem akart teljesen. Úgyis főzzük még egy darabig, mire gulyás lesz belőle.

Kering egy játék a blogokon.
Néha belenézek egy gasztroblogba, ott láttam először.
Az a lényeg, hogy akit kipécéztek, az írjon le 7 olyan dolgot magáról, ami eddig kimaradt a blogjából.
Fel kell tüntetni azt is, hogy kitől jött a felkérés, és meg kell jelölni 7 bloggert, akinek tovább passzoljuk a lehetőséget.

Most Oláh Szilvi próbál bevonni minket ebbe a játékba, de több helyen is defektes a kivitelezés.

Először is, nem ismerek 7 embert, akit megjelölnék, hogy írja le az el nem mondott dolgait, mert összesen egy valakit ismerek, akinek működő blogja van és az maga Oláh Szilvi. Tehát a lánc az máris megszakadt, legalábbis ami ebben az irányban folytatódott volna.

Másrészt én sem írnék blogot, ha nem jöttünk volna ide, és ugyan rengeteg olyan dolog van, ami ebben a blogban nem szerepel rólunk, nem szeretnék olyan dolgokat ideírni, ami nem kapcsolatos a Finnországi itt tartózkodásunkkal.

Tehát a játékszabályokat kénytelen leszek magamhoz igazítani. Először is nem fogok felkérni senkit, hogy írjon magáról, mert nincs kit. Másodszor pedig nem fogok tudni 7 olyan dolgot leírni, ami eddig nem szerepelt a blogban és Finnországi létünkkel kapcsolatos. Talán 3 és felet sikerül összeszedni.

1.Úgy általában, ha valami rossz történik velünk, azt nem írom le a blogba, legfeljebb csúsztatással, mikor már megoldódott a probléma. Nincs annak semmi értelme, hogy otthon valaki feleslegesen aggódjon miattunk, mikor segíteni úgy sem tud.
Azt már az itt létünk elején leírtam, hogy az elkövetkezendő 1 évben jól leszünk.
És jól is vagyunk néhány apróságtól eltekintve.
Pl. mikor fájt a kezem, az tipikusan olyan esett volt, amit nem kívántam megosztani a a kedves olvasókkal, míg csak abba nem hagyta. Nem mintha olyan nagy dolog lett volna, de most minek aggódjon, akinek nem muszáj.
Vagy ilyen az is mikor a finnek kitalálják, hogy Apánknak ide, vagy oda kell menni, aztán nem is lesz semmi az egészből. Mióta itt vagyunk kitalálták már, hogy menjen egy hétre Amerikába, aztán 2 hete azt találták ki, hogy menjen 3 napra Budapestre, de egyikből sem lett semmi. Ha meg megírtam volna, lehetett volna aggódni, hogy mit csinálok itt egyedül 3 gyerekkel.

Most nincs ilyen függőben lévő problémánk. (Ha lenne se mondanám meg.)

2. Az nem tudom már miért nem lett leírva, hogy egyszer elvesztettük Leventét.
Mikor nyáron voltak a Középkori Napok. Itt voltak Ferencék is, és 3 felnőtt 4 gyerek elment megnézni az eseményt. Irtó nagy tömeg volt. Figyeltünk mi a gyerekekre, ahogy csak tudtunk, de aztán mikor egy helyen elindultunk az egyik irányba és a másik irányban megláttunk valami érdekeset, és megálltunk, Leventét vitte tovább a lendület az első irányba és eltűnt. De ezt csak később vettük észre, mikor megint indultunk volna tovább.
Akkor Apa leállt a maradék gyerekekkel egy helyen, mondtuk nekik, hogy ne mozogjanak, én meg Ferenc pedig elindultunk Leventét keresni. Fogalmam nem volt róla, hogy merre menjek. Kóricáltam vagy 10 percig a vásárban fel-alá, de nem találtam. Eléggé meg voltam már ijedve. Aztán felmásztam a tér közepére felállított kútra, onnan körbenéztem és megláttam, hogy ott sír az információs pultra ültetve.
Azt mesélte, hogy ő ment arra amerre indultunk, de aztán észrevette, hogy nincs ott rajta kívül senki és akkor elkezdett sírni, egy néni kérdezgette, hogy mi baja, finnül persze, nyilván nem értette, aztán elvitte az információhoz.
Azóta bárhova megyünk, mindig megbeszéljük, hogy ha valaki el találna veszni, az hova menjen, hol fogjuk először keresni.
Levente egyébként is hajlamos az elcsászkálásra az ilyen helyeken, mert annyi érdekes dolog van és már annyit veszekedtünk vele is meg Marcival is emiatt. Nem akarták érteni, hogy itt nagyobb baj, ha elvesznek, mint otthon, mert még csak el sem tudják mondani, hogy kifélék és hol laknak, mert nem tudnak finnül, de még csak angolul sem.
Most épp biztonságban vannak. Fent alszanak.

3. Ha elölről kezdhetnénk, lehet mégis Ouluba mennék inkább. Igaz, hogy ott még hidegebb van, meg még sötétebb, viszont vannak előnyei.
Egyrészt ott van a cégközpont. Apa ott ismeri a munkatársainak legalább egy részét, itt nem ismert senkit mielőtt idejöttünk és mivel ezek a finnek ilyen nehezen barátkozósak, egyszerűbb lett volna a dolgunk. Mivel Oulunsaloban van a cég központja, több lehetőség van arra is, hogy segítséget kérjen az ember. Pl. ott lakhattunk volna céges lakásban amíg nem találunk magunknak egy rendes albérletet. De sok más apróságban is tudtak volna segíteni. Több magyar srác is lakik ott, akikkel támaszkodhattunk volna egymásra.
Másrészt ott nincs annyi bevándorló. Ez azt jelenti, hogy nagyobb biztonságban éreztem volna magam, mert amit nem ismerek attól félek. A finnekről tudom, hogy becsületes népség.
De azt is jelenti, hogy itt már van egy nagy kupac külföldi, míg északon talán az egyes személyt is nézik, nem csak az egyik bevándorlót a sok közül.
Valamint az északiak azt tartják magukról, hogy nem olyan zárkózottak, mint a déliek és ez igaz is. Ebből a szempontból is könnyebb lett volna.
Ami viszont nehezebben megvalósítható, az Marcus iskolázása. Ouluban ugyan van egy International School, de Apa Oulunsaloban dolgozott volna, ami minimum 15 km egymástól. Nem áthidalhatatlan távolság, de mégis csak jobb lett volna Oulunsaloban lakni és akkor macerás lett volna Marcust hozni-vinni, ha ott is csak naponta 3 órát lehet iskolában.

Most ennyi jutott az eszembe. Még három és fél sem lett.

Esik, zuhog, aztán megint esik, aztán kicsit pihen, majd kezdi elölről.

Délután egy mókust láttunk vendégül.
Nagyon bátor mókus volt.
Itt szaladgált a teraszunkon, a két lakás teraszát elválasztó kerítésen, meg a bokrunkon. Mindent megszaglászott, evett néhány bogyót a fekete berkenye bokorról, aztán odajött az ablakhoz és nézett ránk. "Adjatok valamit enni!" Amíg egy kicsit nem figyelt, addig óvatosan kinyitottam az ajtót és kidobtam neki egy kis almát. Észrevette, leszaladt érte, felvitte a kerítésre és megette. Aranyosan a két mancsa közé fogva.
Kitettünk már a madaraknak egy üdítős üvegben napraforgómagot. Azt is szagolgatta, de aztán nem kísérletezett a kiszedegetéssel. Kidobtam neki egy marékkal a földre, hogy ha szereti azt is egyen. Mindet megette, mégpedig úgy, hogy előtte megpucolta. Köpködte kifelé a héját és csak a belsejét tüntette el. A srácok felvették videóra. Csipesz az aludt éppen, úgyhogy lemaradt a mókus nézésről, de hátha még jön hozzánk, ha már ilyen jól tartottuk.

A madár etetéssel is kísérletezünk, de nem egyszerű a dolog.
Van itt egy csomó szarka.
Apa olvasta valahol, hogy Magyarországon az utóbbi években költöznek be a szarkák a városokba és teszik tönkre a kismadarak fészkeit és így várhatóan csökkenni fog az énekesmadarak száma. Azt is hozzá tették, hogy Európa más részein már ez régebben megtörtént.
Biztos, mert ezek a szarkák itt nagyon szemtelenek.
Mikor kezdett hidegre fordulni az idő, vettünk madáreleség gombócokat, és úgy csomagolásostul kitettem a terasz ablakba, hogy majd felakasztgatjuk őket, mikor már szükséges. Másnapra szét volt szedve a csomagolás és a gombócokból csak kettő volt meg a hatból, kicsit keresgéltünk és még kettőt megtaláltunk, széthordták a szarkák.
Később, mikor már hidegebb lett, kiakasztottunk kettőt a bokorra és másnapra üres lett az egyik, harmad napra a másik. Gyanús, hogy nem a kismadarak ették meg ennyi idő alatt. Otthon egy-két hónapba is beletelik, mire egy ilyen gombóc elfogy. Biztos azt is a szarkák ették meg, úgyhogy muszáj volt valami mást kitalálni. Egy két literes üdítős flakon oldalába vágtam lukakat, keresztül szúrtam rajta egy pálcát és feltöltöttük napraforgómaggal, most onnan eszegetik a cinkék a magot. Rászállnak a pálca üvegből kilógó részére, vesznek magot, aztán elrepülnek vele valahova, ahol nyugodtan megehetik. A fiúk szerint nagyobb lukakat kellene vágni, mert nem minden cinke tudja magát kiszolgálni, de egyenlőre megfigyelünk.
Az biztos, hogy így a szarkák nem garázdálkodnak.

Az van írva az időjárásos ablakba, hogy 37 km/órás szél van.
Nem tudom, de az biztos, hogy pocsék idő van.
Szegény Apa ebben az ítéletidőben kerekezett haza. Esett az eső, meg fújt hozzá ez a jó kis szél.
A varjak is hátrafelé repültek.

Vacsora után elmentünk Leventével boltba. Apa helyzetét nem akartam még azzal is nehezíteni, hogy tejet is vegyen hazafelé jövet.
Szóval elmentünk a boltba kocsival. Onnan figyeltük, hogy a lüke finnek az ítéletidő ellenére kutyát sétáltatnak. Mit számít, ha néhány kisebb növésű kutya szárnyra kél. Van rajta fényvisszaverős mellény, majd megtalálják.

Mindenkin van valami fényvisszaverős kütyü. Anélkül ki sem lépnek a házból. Ha nem mellény, akkor komplett kabát, vagy legalább néhány valamilyen alakú lógós fényvisszaverős figura. Lehet kapni rengetegfélét a boltokban. Van hozzá zsinór meg biztostű is, amivel magukra rögzíthetik.
De ami nekem a legfurább, hogy felnőtt emberek járnak kukásokat megszégyenítő fényvisszaverős dzsekikben. De nem azért mert a munkájukhoz ez szükségeltetik, hanem mindennapi viseletként. És sokan.

Zörögnek már az utakon a tüskés téli gumik is.
Az olyan padka sarkokat, amiknek könnyen neki mehet az autó, meg a járdaszigetek sarkait kifurkálták, ha még nem voltak és állítgattak a lukakba kb. fél méter magas piros pálcákat fényvisszaverő csíkokkal. Biztos, hogy ha majd leesik a rengeteg hó (tavaly szinte nem is esett), akkor lehessen tudni, hogy hol rejtőznek ezek a veszélyes objektumok. Már majdnem az egész várost tele tűzgélték.

Egyszóval készülnek a télre.

Ma megint lobogós nap volt.
Apák napja. Minden november második vasárnapja apák napja.
Leventéék egész komoly ajándékot csináltak az oviban. WC papír gurigából, meg papírtörlő gurigából készítettek egy játékot. Kis papír golyókat lehet a talpra állított gurigákba dobálni.
Egy nyakkendő alakú köszöntő lapot is csináltak hozzá.

Marcusék a suliban egy kis füzetecskét készítettek, amiben mindenféle élethelyzetekben van lerajzolva Apa meg Marcus. Nagyon aranyosakat rajzolt Marcus.

Az ajándékokat elrejtették a gyerekek és kincsvadászatot rendeztek Apának. Minden helyre a következő utasítás helyét jelölő rajzot tettek, meg nyilakkal is mutatták, hogy merre kell keresni a papirost.

Tervben volt még, hogy elvisszük Apát egy jó helyre, de esett az eső. Majd egyszer elmegyünk azért oda. És akkor leírom, hogy mi az, addig meglepetés marad Apának.

Délután elmentünk a Marciék sulija melletti rendes finn iskolába. Vannak a városban vasárnap délutánonként ingyenes mozgási lehetőségek gyerekeknek. Azt hiszem 8 helyszínen, az egyik ennek az iskolának a tornaterme. Sárga pólós szervezők figyeltek a rendre. Ki volt pakolva egy csomó játék és sportszer. Szivacs zsámolyok, meg mindenféle alakú nagy szivacsok, azokból építettünk egy pályát, amin mászhattak a gyerekek. Volt egy nagy felfújt ugrálóvár szerűség. Magasat ugráltak a fiúk. Egyensúlyozós játékok, kicsiknek alagutak.
A másik teremben pedig egy csomó labda volt kitéve, fociztak, kosaraztak a gyerekek.

Először is nem találtuk a bejáratot a tornateremhez. Van ennek az iskolának 6 bejárata, és rossz irányból kezdtünk neki a megfelelő bejárat keresésének. Azt láttuk, hogy ég a villany a torna teremben, meg hallottuk, hogy bent viháncolnak a gyerekek, de nem találtunk be. Végül csak meglett az ajtó.
A játékos teremben kezdtünk, de úgy 6 óra felé már nagyon sok gyerek volt, több, mint amennyit az a terem elbírt, ezért átmentünk a labdás terembe, ott fociztak még a fiúk egy kicsit Apával, aztán jöttünk haza.

A játszó közönség leginkább a környékről érkezett, ami azt jelentette, hogy kb. 3 finn jelent meg. A legtöbben oroszul beszéltek, de arabok is népes táborral képviseltették magukat, néhány fekete színű, meg ázsiai is volt. Meg 5 magyar. Varissuoban általában bevándorlók laknak, nincs valami jó híre a környéknek, de ez itt nem látszott, normálisan játszott együtt a sok gyerek. Néhány nem akart sorba állni, meg elhordták a pályába beépített cuccokat és ez Marcust idegesítette, de ez nem a népség összetételének volt köszönhető, inkább az volt a baj, hogy nagyon sokan voltunk ott.
Legközelebb, majd egy másik helyszínt nézünk meg. Lesz idő a télen körbe járni az összeset.